Jolsvai harangöntők

A harangöntés a juh- és szarvasmarha-tenyésztéshez kötődő mesterség volt. Ezt néhány kovács és a téli időszakban a képzett pásztorok gyakorolták

Szlovákia egyes régióiban a harangkészítést szerényebb formában szervezték meg. A kézműves önállóan dolgozott, és a közvetlen környezetében talált felvevőpiacot termékeinek. A tömeggyártás csak Jolsvában (Jelšava) terjedt el, amely a harangkészítés legfontosabb központja volt egész Magyarországon.

A legrégebbi Jolsva (Jelšava) városkönyvben már a 16. században találunk feljegyzéseket harangozókról. A 17. és 18. században a kézművesek és harangöntők száma Jolsvában (Jelšava) egyre nőtt. A 19. században negyven műhely működött. 1892-ben 26 mesterember megalapította a Harangöntők Kereskedelmi Szövetkezetét (Zvonkárske živnostenské družstvo), amelynek termékeit nagyra becsülték kellemes hangzásuk és finom hangolásuk miatt, és nemcsak Magyarországra, hanem egész Európába, Ázsia egyes részeire, Törökországba és Egyiptomba is szállítottak. A franciák számára speciális harangokat készítettek, az úgynevezett "parizh"-okat, amelyeket a francia metropoliszban lovagló fiacresek használtak. Ilyen harangok találhatók ma Mikuláš Gigac úr gyűjteményében. Gömörben a sajórédei (Rejdová) Michal Molčan úrnak haranggyűjteménye van.

Jolsvában a gyártás a magyarországi harangöntőktől egyedülálló munkaszervezéssel különbözött. Ez a rendszer a mesterek, mesterlegények, tanoncok és segédek hierarchiáján és a köztük lévő munkamegosztáson alapult. A gyártás így specializáltabbá vált, ami a harangok szélesebb választékában is megmutatkozott. Összesen 90 féle harangtípus ismert, 10-12 méretben.

A legtöbb esetben a harangokat mindig méretre gyártották, mivel a pásztorok, akik a megrendelők nagy részét alkották, különleges követelményeket támasztottak a harangokkal szemben. A gazdaság elhelyezkedésétől függően is voltak különbségek. Az alföldön a pásztorok különböző hangolású harangokat adtak a csordáknak, de csak 10-15 állatnak. Azok, akik a csordát vezették, vagy a legélénkebbek voltak. Az élénkebbek még nehezebb csengőket is kaptak, hogy gyorsabban lecsillapodjanak. A hegyekben viszont a zord terepviszonyok és az állat elvesztésének nagyobb valószínűsége miatt a harangot a csorda minden állatán elhelyezték, és ugyanabban a hangolásban, hogy megkülönböztessék őket a szomszédos pásztorok állataitól.

A hegyvidéki Liptó (Liptov) vidékén a Jolsva harangöntők harangjai is népszerűek voltak. Az úgynevezett kopogtatók. Méretük szerint klopárok, félklopárok, klopárok és negyedklopárok voltak. Minden harangozó célja az volt, hogy az összes harangot egy hangra hangolja, amit a köznyelvben "dobbandának" neveztek.

A jolsvai harangokat még a 20. század elején is olyan nagyra értékelték, hogy néha egy harang értéke egy birka értékével volt egyenlő.

A jolsvai harangöntés 1967-ben, Ľudovít Kenyereš halálával szűnt meg. Ő volt az utolsó aktív harangöntő, akit Szlovákia-szerte ismertek a pásztorok. Azt mondják, hogy amikor a pásztorok azt írták a rendelésükre, hogy Harangöntő Jolsva (Zvokár Jelšava), a posta garantáltan kézbesítve volt. Mesterien értett a gyártás technológiájához, és abszolút zenei hallással rendelkezett, ami a harangok helyes és minőségi hangolásának előfeltétele volt. Az utolsó harangöntő műhely felszerelését a kassai Szlovák Műszaki Múzeum (Slovenské technické múzeum v Košiciach) mentette meg.

Ma a szilicei (Silice) Jaroslav Bastyúr harangöntő kovácsolt fémharangok gyártásával foglalkozik Gömörben. A harangkészítés hagyományát családjában nagyapja, Ľudovít Bastyúr kezdte el, aki az utolsó mestertől, Kenyerestől tanult. A mesterséget továbbadta fiának, Bélának, Jaroslav apjának, és annak apjának. Úgy égeti a harangokat, ahogyan 400 évvel ezelőtt tették.

Az martonházi (Ochtina) Jaroslav Majba, aki öntött harangokat és énekeseket készít, szintén igyekszik őseink hagyományát megőrizni.